| |
|
Ítélet
2007-11-21.
Ebergényi Németh Magda
Nagyon elege volt már mindenből és nem értette pont miért vele
történik mindez. Persze mással is történnek kegyetlen dolgok, de az
a mások baja. Egyre idegenebbül érzi már magát ebben a világban és
nem tudja felfogni, hogy hogyan lehetett ennyire naiv. Ő, aki az
örök kételkedőt játssza, hogyan tudott elhinni olyan blődséget, hogy
létezik igazságszolgáltatás!
Lehet, hogy van ilyen, csak éppen nem itt, ebben az országban. Már
abban sem hisz, hogy máshol megtalálja. Elmúlt ötven, a munkája a
kutyának sem kell, belefásult a semmittevésbe és nem változik semmi!
Szeretett volna változtatni, de nem megy. És lassan erre rámegy,
mert nem találja a sorsának értelmét, csak a megalázottságot érzi és
nem tud visszavágni. Azzal nem old meg semmit, ha tehetetlen dühvel
káromkodik, csapkod és közben mindent még jobban elront. Igazság
kéne már…..
Hatalmas ambícióval készült 2000. május elsején új munkahelyén az
első bemutatkozásra. Mindig nagy kihívást jelent a közönség
meghódítása és neki ez jelentette az adrenalin-szint emelést, úgy,
mint mondjuk a kaszkadőrnek a jól sikerült ugrás. Így nyárelőn még
kevesen ülnek ki a kertbe, de neki ott kellett játszani, hogy minél
több embert a vendéglőbe csábítson.
Azzal rajta kívül senki nem foglalkozott, hogy hűvös van és hogy
csípnek a szúnyogok. Itt a bevétel a fontos. Persze, hogy sikerült
neki a jó hangulat megteremtése, hiszen a tapasztalatokra ráment
harminc éve. Ismerte a műfaj minden csínját, neki nem tudtak
beszólni a karaoke „műfaj” miatt, neki benne volt a zene a
kisujjában. Az, hogy nem sokra vitte, hát az sem teljesen az ő bűne
volt, benne volt abban a régi asszony. Szerette, ezért maradt a
kisvárosban s közben tudta, hogy többre vihette volna. Hiszen
szégyen, ahogy a tévében tátognak és felveszik a százezreket,
miközben a valódi zenészek segédmunkát végeznek! Tudta egy ideje,
hogy nem jó szólni, mert ezek az újgazdagok hamar megköszönik a
munkát és helyébe is újak jönnek. Nincs ma már a művészetnek
becsülete, undorító világ ez. Örült ennek a helynek, mert a füstös
kis kocsmák után végre egy szálloda éttermében dolgozhatott s úgy
gondolta, ez a végzettségéhez képest is méltóbb hely az eddiginél.
Nem mintha lenézte volna a kocsmai vendégeket, hiszen azok a
szívüket adták a zenéért, csakhogy sokszor elfelejtkeztek az
illemről. Mindenképpen kultúráltabb volt ez a környezet. A
végzettségét tekintve első kategóriás előadóművészként a város
legelitebb szállodájában lett volna a helye, de azt a betelepültek
már öt éve lefoglalták. Nem a tehetségükkel, inkább a
megalkuvásukkal. Ő nem volt hajlandó a főnöknek tejelni a béréből.
Az ilyen helyeken pedig ez a szokás. Itt is megmondta a főnök, hogy
zsebbe fizet és a minimál bérről jelenti le. Mit volt mit tenni,
belement, ha állást akart. A cél szentesíti az eszközt. Beszélhetnek
ilyen-olyan jogról, a dolgozót az még nem védi. Aki fizet, az
dirigál, ma ezt így mondják. Összeszalad a nyál a szájában ha arra
gondol, hogy ez az egykori pörkölthordó most a főnökeként azt tehet,
amit akar! Pedig teheti, mert vele ellentétben ebben a húsz évben
össze tudott csalni annyit, hogy önálló üzletet nyithasson. Most
aztán ezek a csalók a nagyságosok, az erkölcsileg követendőek, a
példaképek! Ezek, akik a vendégnek a szemét kilopták, most ezek
jelentik a morált! Két hangnem között lenézi őket. Mégis itt áll és
zenél és mosolyog, mert a szükség nagy úr. Szégyen, amikor őszülő
halántékkal kényszerítik az embert az alázatra. Hiszen lehet a
tiszteletet másképp is adni, no de ezeknek?! Talán az Isten is
behunyta a szemét, annyi itt a szemét…Jó tücsökhöz méltón szabadnap
nélkül végig ciripelte a nyarat. Meleg volt, kegyetlenül meleg. Este
a bazaltkő visszaadta a delelő nap minden sugarát s apró patakocskák
nyíltak meg a hátán. A szúnyogok hada támadta s a vérét szívta,
akárcsak az a bestia munkáltatója. Mosolygott, hogy a bánatát
takarja. Mosolygott, mert volt kenyér s hús az asztalra. Úgyis jött
a tél s gyérült a fizetés. Csak két napra kellett s a pénz is a
tizede lett. Már két nyarat végigcsinált s újabb fizetési egyezség
előtt állt, amikor rájött, hogy becsapták. Szólt, mert úgy érezte,
másfél évét ellopták tőle. Nem az egyezség és a tényleges
munka-végzés után jelentették le, hanem csak fél-munkaidőre! Azt
mondták, hogy fogja be a száját, ne bujtogassa a többi dolgozót! Hát
nem, nem fogta be, mert van jog és orvosolni kell ezt a csalást s
neki így ötvenen túl minden hónap számít már. Már ledolgozott több,
mint harminc évet, de amióta ez a rendszer-váltásnak nevezett valami
ide, ebbe a hazába megérkezett, azóta itt semmi nem tökéletes. Nem
mintha azelőtt az lett volna, de akkor legalább volt munka, volt
rendszeres fizetés, talán még az adott szónak is volt értéke. Ma már
csak az van, hogy hogyan lehet lenyúzni, lefosztani a munkáért
sorban állót, ho gyan
lehet a joghézagokat megkeresve alaposan meggazdagodni, ígéretekkel
áltatva a tömeget abból jól megélni. A kisembert egy bolti lopásért
bezárják a milliárdos csalókat meg kényelmes házi- őrizetben az
ügyvédeik jó pénzen úgyis tisztára mossák!
Jogállamban élünk, a pénz jogának államában. Vajon ezért küzdöttek
eleink? „Ha majd a jognak asztalánál mindenki egyaránt foglal
helyt”…
Vajon milyen jogról beszélnek?
Megírta sérelmét a bíróság felé, hiszen a rádióban nap, mint nap
hallja, hogy nem szabad megengedni a jogtalan cselekedeteket. A
pulpitus rögtön kiigazította és közölte, hogy milyen formában
hajlandó elfogadni a kereset-levelét. Nekigyürkőzött hát újra s bár
az idő telt, írt egy másikat.
Ugyanazt, csak más formában. Ez már tetszett. Végre tárgyalásra is
sor került, ahol ugyan a megvádolt nem jelent meg, annak a
képviselője sem, de volt tárgyalás. A felesége bement vele a
tárgyalóba, de a bírónő kiküldte.
Az asszony hiába apellált, hogy ez nem zárt tárgyalás,
eltanácsolták! Persze, mit tudálékoskodik a paraszt! Tanuljon rendet
s ha egyszer arra vetemedik, hogy felemeli a szavát, hát tanulja meg
a módját! Meghallgatták és azt tanácsolták, hogy fogadjon jogi
képviselőt, mert ő nem tudja összefoglalni kellőképpen a
mondandóját! Ideges volt, mert hát hogyan nem lehet azt az egyszerű
dolgot megérteni, hogy fél-munkaidőben jelentették le, ő meg
teljeset dolgozott! Amikor valaki az ötven felé jár és több, mint
harminc évet ledolgozott már, akkor már minden hónap számít! Itt meg
elveszik másfél éve, fizetésének a töredékét számítják be a
munkanélküli járadékba, végkielégítésre ne is számítson! Elment hát
egy ügyvédhez. Elvitte az addig összeírt sérelmeit és láss csodát!,
a jogtudor nem is változtatott a fogalmazványon, a felkent testület
elfogadta a beadványt!
Hiába no, az a dr. az sokat jelent, attól már megdicsőül az ember!
Úgy vélte, hogy az ügye hamarosan rendeződik, ám a bírói malmok
nagyon de nagyon lassan őrölnek! A kisvárosban meg ugye rögtön híre
ment, hogy mire is vetemedett, hogy feljelentette a kenyéradó
gazdáját! Nem is kapott sehol sem állást, s mint a leprást, kerülték
a munkaadók! Három hónapig még munkanélküli járadékot sem kapott,
mert rendkívüli felmondással tették ki. Várta hát, hogy majd most az
ügyvéd leveszi válláról a nyomasztó terhet, de tévedett! Az emberek
általában és régebben azért fogadtak jogtudorokat, hogy a helyükben
eljárjanak. Most azért kell ügyvédet fogadni, mert a törvények úgy
vannak megfogalmazva, hogy többféleképpen lehet magyarázni őket! Nem
egyértelműek és ráadásul védelem-elvűek, azaz a végsőkig a bűnöst
védik. Az erkölcs és a jog között hatalmas szakadék tátong.!!! Arról
nem is beszélve, ha valami tisztán, egyértelműen van megfogalmazva,
az talán nem is igaz! Az ügyvédje követelőző volt és kioktató.
Előírta, hogy mit kell kiszámolni, de hogy hogyan, azt nem
említette. Amit leírt, azt számon kérte és faggatta, hogy honnan
vette. Kezdett elégedetlen lenni. Vajon miért veszi majd fel ez az
ember a százezret? Ha szólt ellene, ha közbevágott, letorkolta. Sőt,
még az ellenfélnek adott igazat! Csakúgy, mint a bíró! Azért a
tárgyalásokon bebizonyosodott, hogy nem négy, hanem hat órát
dolgozott! A lejelentése viszont heti harminc óráról szólt. A
fizetési igazolása kimutatta a havi egyszázhúsz ezer forintot, de a
bíróság csak azt fogadta el, amit a hamisítónak köteles volt
leigazolni. Havi huszonötezer-ötszáz forintot! Ezt elhitte a
bíróság, az igazság bástyája. Igazolódott az is, hogy a három év
alatt nem kapott szabadságot.
Azt meg elévülésre hivatkozva nem fizették meg! Nyakába varrták a
perköltségeket, s még ő fizethetett a csalónak
egyszázhetvenöt-ezret! Fellebbezésnek nem volt helye, a híre miatt
alkalmazni nem akarta már senki sem.
Utolsó kísérletként lakhelyet változtatott a család, nevelve a tíz
év alatti kislányt. Szégyellni való, de a szeméttelep adott munkát
és nehéz létet a rokkantnyugdíj mellé. A sors nem elégedett meg
ennyivel, felőrölte az idegeket s elvette az életkedvet. S ha a
lélek folytonosan gyötörve van, a testre is kihat.
Sára nem sírt, amikor a koporsóra dobta az első marék földet. Annak
már jó, Ő már elment. S most majd ő lesz az, aki befejezi a művet. A
gazságból igazságot tesz!
Előző cikk:
2007-11-19.
-
HÍRHÁTTÉR RÁDIÓ:
LELEPLEZÉS:
Rituális- és vérgyilkosságok, bosszúk, állammaffia 1-2.rész
/Molnár F. Árpád/
- Az államhatalom által védett öltönyös, nyakkendős, nemzetközi
gyermekgyilkos-hálózatok és a Tánczos-ügy;
- A Kóser Traubi (Traubi Kft.) és Salamon Berkowitz, az érinthetetlen;
- Zsidó szekták, zsidó gyilkosok, globalizációs titkosszolgálati
bűnözés.
Az MP3-ban meghallgatható adásért és a további információkért
klikkeljen az
oldalra! |
 |
Következő cikk:
2007-11-21.
-
Valamiért írom ezt
/Molnár F. Árpád/
Részlet: Ott folyt többek között a kábítószergyártás és tárolás
is, a heroinhígítástól az extasy-gyártásig (melyeket mozgó laborokban, ugyancsak
államilag védett szakemberek is szoktak gyártani), valamint az NBH által
biztosított pénzhamisító üzemek is ilyen helyeken tevékenykedtek. |
|
|
|
