 |
HÍRHÁTTÉR |
|
|
|
|
|
HÍRHÁTTÉR |
|
|
|
|
Stoffán György: „Április 4-ről szóljon”… avagy az elvarázsolt ország
2008-04-08. Milyen érdekes volna, ha a deportálások megkezdésének évfordulóján néhány egy ennek emléket állító helyen néhány a deportálásokban részt vevő egykori katonatiszt, nyilas és mozdonyvezető örömmel és hálával emlékezne az elhurcolásokat elrendelő kormányra. Az is érdekes volna, ha Dachauban, vagy Auschwitzban zenés táncos mulatságot tartanának az egykori őrök, kápók és más alkalmazottak áldozatos munkájának emlékére. Azért ezek a dolgok jutnak az eszembe április 4-e körül, mert Magyarországon ez történik a megszállás évfordulója napján. Zavartalanul emlékezhetnek bizonyos vörös-fasiszta szervezetek arra a drámára, amely 1945 áprilisában kezdődött, s máig szenvedői vagyunk. Felszabadítónak nevezhetik 2008-ban azt a vörös söpredéket, amely Magyarországot kirabolta, a magyarságot megalázta, a nőket megerőszakolta, iszonyú nemi betegségeket terjesztett, és nyomorba, szolgaságba, rabságba hajtotta a nemzetet, természetesen a velük Moszkvából visszaérkező, többségében zsidó származású 19-es moszkovitákkal, akiknek egyetlen céljuk a magyarságon való bosszúállás volt. Miért írom ide, hogy zsidó származású? Nem antiszemitizmus ez, hanem a tények felelevenítése. Ugyanis 1919. volt az az év, amely elindította Magyarországon a zsidók elleni akkor jogosnak tűnő, vagy mondjuk ki: jogos ellenérzés kialakulását, de nem a ma oly sokat, és igaztalanul a magyarságra fogott antiszemitizmust! A 19-es zsidó származású forradalmárok épp olyan lelkiismeret furdalás nélkül üldözték a zsidókat is, mint a nem zsidókat, azaz, az őslakosságot, az őket befogadó többségi nemzetet. Térjünk vissza most április negyedikéhez. Ahhoz a katasztrófához, amely Magyarország cionista felszámolását indította el olyan aljas és embertelen módszerekkel, amelyekhez hasonlót aligha találunk az európai és a magyar történelem elsárgult lapjain. A megszállás csaknem ötven évig tartott, s ezután, máig e megszálló söpredék követői és kiszolgálói állnak az ország élén, akik éppen úgy rabolják tovább és verik dobra megmaradt értékeinket, nemzeti kincseinket, a nép, a nemzet vagyonát, mint elődeik 1919-ben és 1945-től… A cion-fasizmusról és ennek ikertestvéréről, a szocializmusról beszélek. Mert mi is történt 1919-ben? Magyarokat, zsidókat, rácokat és mindenkit akasztott és lőtt a Dunába(!) a kommün… elindult a halálvonat, és tízezreket küldött a halálba Khon és Szamuely kis gárdája, a Lenin-fiúk ostoba, buta, magyargyűlölő lumpen-proli csapata. (Vaj’h mit tenne Gyurcsány és Veres, ha ma is elindíthatnák ezt a vonatot, vidékről vidékre, városról városra… Veres lökdösődve törne utat magának az akasztásra várókhoz, Gyurcsány pedig az akasztófa mellett magyarázná el, hogy kisebb gondja is nagyobb annál, hogy ez vagy az a pap, paraszt vagy egyetemi tanár, rabbi, lóg vagy nem… a dolog lényege, hogy az ország haladjon, erősödjék.) És 45-ben? Egy hazaáruló csapat (az ideiglenes nemzetgyűlés) Debrecenben köztársasággá degradálta az ezer esztendős királyságot, noha egyesek felettesei (pl.;Varga Béla felettese Mindszenty József) szigorúan meghagyták, hogy ezt nem írhatják alá, nem szavazhatják meg. S mert ezt a feljebbvalói utasítást nem tartották meg, bármilyen hihetetlen, törvény szerint ma is királyságnak kell tekinteni Magyarországot! És e szovjet követelésre létrejött törvénytelen Magyar Köztársaságban elindult a vörös-cionista lavina, maga alá temetve a magyar értelmiség krémjét, a polgárságot, a nagybirtokosokat, gyárosokat, a nemzetiségeket. Börtönök, kitelepítés, golyó és kötél lett a szocialista demokrácia és egyben proletárdiktatúra beteges ellentétében született magyar „jogrend”, társadalmi berendezkedés. Mindent, ami addig érték volt, értéktelenné nyilvánított e vörös-cionista söpredék, papok ezreit tiltották el hivatásuk gyakorlásától, iskolák százait államosították, az egyházi vezetőket börtönbe vetették, sokakat közülük kéjes örömben végeztek ki, államosították a történelmi családok vagyonát, menekülésre kényszerítettek mindenkit, aki ’19-ben vagy ’45-ben ellenkezett. A pártokat megszüntették, összeolvasztották, azok vezetői is börtönbe kerültek. Magyar milliók szenvedték meg a nagy áprilisi „felszabadító” megszállás által kialakult demokratikus „munkáshatalmat”. Aki a hazai értelmiség köreiből még tudott, elmenekült az országból, aki maradt arra keserves évtizedek vártak, hiszen a Népbíróságok aljas (máig nem történt bocsánatkérés a mai igazságszolgáltatás vezetői részéről!!!!) jogtiprásai félelemben tartották a lakosságot. Kik örültek mindennek? A munkakerülők, a prolik, a tudatlan társadalmi réteg, amely a nemzet alja volt. A sértettek, a mindig ellenzékben lévők, a köztörvényes bűnözők, és a zsidókat korábban Dunába lövöldözők, akik ’45-től ezt a mocskot szolgálták, mert zsarolhatók, büntethetők voltak. Ennek a politikai és büntetőjogi ámokfutásnak a vezetői pedig a táborokból hazajött fiatal zsidók voltak, akik – és sajnos ez is érthető – olyan gyűlölettel voltak a magyarságot és a kereszténységet illetően, amilyen gyűlölet addig soha nem vette körül hazánkat. Ők akkor – és sokan közülük máig – nem értették meg, hogy nem a magyarság, hanem egyes magyarok voltak felelősek az ő elhurcolásukban, hiszen a többség, az egyházak, és a polgárság saját életét kockáztatva mentette, akiket még lehetett menteni. (Ma már a zsidó történész, Karsai, Szálasit is ezek közé a zsidómentők közé sorolja… lelke rajta…) Ám látva a magyarságellenes politikai légkört, e tényeken senki nem gondolkozott el. A lényeg és a fő cél a bosszúállás, az új hatalmon megszilárdítása volt. Úgy, mint a hitleri bevonulás után Bécsben… Illetve nem úgy! Sokkal embertelenebbül és sokkal gyalázatosabban, hiszen Hitlernek örültek a bécsiek, mert a birodalom tagjává lett ismét a keleti tartomány… Österreich.
Április negyedikén reggel felhívott telefonon barátom, Svájcból. A fenti tényekről, Magyarország 1945 óta tartó cionista, ma már maffia-cionista megszállásáról beszéltünk… s ő egy jó ötlettel állt elő: - A Duna-parti cipőkkel szemben cipőket kellene még felállítani. Azoknak a cipőit, akiket Khon Béla lövetett a Dunába… a Szabadság térre pedig a szovjet emlékművel szemben a megerőszakolt magyar nők emlékművét. Mert nem lehet, hogy áldjuk azoknak az emlékét, akik megszállóink és eltipróink voltak. Nem lehet - mondtam, mert ez egy elvarázsolt ország. Talán a Lipót-mezőt is azért zárták be, mert rájöttek, hogy az egész ország egy hatalmas - bár 1920 óta csonka - Lipót-mező… és jött néhány órával később a miniszterelnöki nemzetközi sajtókonferencia. Ebben pedig igazolni láttam állításomat. Hiszen egy bolond zagyva beszédét sugározta a TV, s ezt viszik a nemzetközi médiumok szerte a világba Magyarországról. A bolond ország bolond vezetőjének a beszédét, aki a feltett kérdésekre egészen más témákat érintve válaszolt… mert nem értette, nem akarta érteni miről kellene beszélnie. Őt maradt örökül 1945 áprilisából nekünk. És a barátai, akik a börtönből is tudnak roncs villamosokat vásárolni… és állami támogatást kapni, akik a börtön elől a bolondok házában keresnek menedéket. Torz ország, elmeháborodott vagy velejéig aljas vezetőkkel, erkölcsileg megkérdőjelezhető parlamenti jobboldal, s egy már semmit sem érző, agóniában fetrengő, halálraítélt társadalom. És néhány ócska hazaáruló, akik koszorúznak a „hősi emlékműnél”, mit sem törődve egy nemzet és benne sajátjaik tragédiájával, amely félreértés ne essék: - nem csak a többségi magyarság tragédiája, hanem minden magyar állampolgáré. S mert mindenkié, ezért kellene a nemzeti összefogás… hiszen az a történelmi „géppisztolysorozat”, amelyet a mai – cionista-kommunista jogutód – kormány lead a nemzetre, az nem válogat… - mint tudjuk 2006. október 23-a óta! Stoffán György
|
|
(Molnár F. Árpád honlapja) |
 |
 |
