Zsigai Klára:
Jogom van egy ÚJ VILÁGHOZ!
Jogom van, ahhoz hogy éljek,
Jogom, van, ahhoz hogy boldog legyek,
Jogom van élethez, lakáshoz, munkához,
Jogom van egy ÚJ VILÁGHOZ!
Beszélnek nagyjaink szépről, igazról,
Arról, ami soha nincs és nem is volt!
Álomvilágban bódítják lelkünket,
Hazug, piszkossá tett keserű életünket!
Igazság becsület merre tekereg?
Lámpással sem találnánk ilyent,
Bűnök, belátás helyett,
Beismerés kellene,
Tetteikkel helyrehozni,
Amit egy életre már, nem lehet!
Oly országban élek, ahol egyre várom,
A reményt, azt a piciny fényt életembe,
Melytől az élet elviselhetőbb lehetne!
Igazság még mély álmát alussza,
Sötét barlangból kijönni nem mer,
Bilincsre zárták, fényt nem láthatja,
Arcát homály takarja el!
Keserű valóság, szomorú élet,
Bánatomban kaszással beszélek,
Erőm gyűjtöm könyörögve, kérek,
Fejem fényféle emelem, bízok aztán,
Sorba egymás után csak porba esek,
Erőtlenül felállok, újra kezdem, indulok,
Remélek, keresem az utam...
Meddig kell még cipelnünk,
Kibírhatatlan életünk, s a múltat?
Remény, ne hagyj el, nem teheted velem!
Könnyemtől nem látok,
Tapogatok a sötétben, már azt sem tudom,
Mit tegyek, mit tehetek?
Néha jobb lenne nem látni, nem tudni,
Nem hallani ezt a kegyetlen világot! |
Zsigai Klára
Mikor már semmid nincs...
Mikor már semmid nincs,
Hiába nyúlsz érte,
Beletörődve el kell viselned kegyetlen sorsod,
Mit kényszerből Szülővárosod hazugsággal,
Kijátszással, életedet tönkretéve,
45 évre visszamenőleg rád erőltet.
Bizonygatnod azt kell, mi mindig a tiéd volt,
Mindened elvennének, jogod, igazad keresed,
Sorsod senkit nem érdekel!
Rémálom gyötri napjaid, menekvés, remegés,
Izzadás, mély álmodból segítségért kiáltanál.
Nem jön ki torkodon hang, fejed eltorzul,
Hívó szavad senki nem hallja,
Talán nem meri, vagy hallani nem is akarja!
Védtelenül megsebzett életed,
Teher súlya alatt, elviselhetetlen!
Nincs Ember ki,
Kegyetlen szintedre ereszkedjen,
Bátran, önzetlenül felvállalja,
Kezét feléd, Neked nyújtsa,
Hátha adni, Segíteni kellene!
Felhő, füst, homály és köd,
Mi beszorult, csöpp baba agyukba,
Azoknak, kiknek felelni kellene,
Igazság egekig nyúló,
fény lángját, vinni, hirdetni,
Utat mutatni kellene!
Nem kesergek,
Nekem már nem szabad, eddig kibírtam,
Már nem kell a múltam!
Sírva, meggyötörve,
El kell mondanom,
Ilyen az élet jó magyar módra!
Sötétben, zsíros szálló füstbe,
Vakon könnyező szemmel,
Igazságot végre megtalálni ?
Magamnak kell felállnom,
Szembenéznem,
Miden rosszal szembe!
Várom a megváltó,
Igaz szónak hitelt adó választ,
Szememről megkövesedett könnyem,
Letörlöm, hiszem, vannak még
Remény foszlányok!
A Nagy Ők!
Körbemutatnak, felelősséget,
Tetteikért fel nem vállalnak.
Életeket tönkre tesznek,
Embert semmibe nem vesznek!
Ők a Nagy Hivatal a megfélemlítés,
Magas iskoláját kijárva.
Tudjuk jól, az élet mulandó,
A sors kereke forog ,
halad egyre tovább,
Eddig fent volt, nekünk lent!
Győr, 2007
|
