Az “agyagbadöngölő”. – A pesti népnyelv ezzel a jelzővel látta el Orbán Viktor FIDESZ-politikust az 1989. június 16-át követő hónapokban, utalva arra a beszédre, melyet a “szerencsét hozó talizmánként” emlegetett Nagy Imre-koporsó mellett mondott el, és amelyben állítólag szerepelt az a mondatrész, miszerint “a kommunistákat agyagba fogjuk döngölni”. – Az emlékezetes nap óta ugyan kutatók és történészek tucatjai hallgatták végig az ’56-os kommunista vezetők újratemetéséről készített hangfelvételeket, de végül is arra a következtetésre jutottak, hogy a budapesti Hősök terén jelen volt népes hallgatóság a tényekkel ellentétben arra emlékezett, amit hallani szeretett volna – nem pedig arra, ami valóságosan elhangzott.

Évek múltán, mikor a kontraforradalmár Orbán az “agyagba döngölt” pártállami személyek tucatjait látta maga körül és legalább ugyanennyit ő maga bízott meg fontos gazdasági-politikai intézmények vezetésével, hamiskás mosollyal vallotta be: 1989-ben igen jól jött számára a suttogó propaganda, a pesti pletyka – de ő ilyen vagy ehhez hasonló kijelentést sohasem tett. A FIDESZ emblematikus személyiségeit bemutató írások közül most ismerkedjünk meg Orbán Viktor III. osztályba rangsorolt futballista, és ex-miniszterelnök életének három olyan epizódjával, melyeket a karrierpolitikus propagandistái nem tettek közzé a Nagy Fideszkönyv oldalain.

Az első nyilvános “fellépés”

“Az ifjú demokraták elnökével június 16-án ismerkedtem meg. Azon a napon a rendszeressé vált ellenállási rendezvények soron következő akciója egybeesett Nagy Imre és társai kivégzésének emléknapjával. – Mi, a tüntetők, a demonstráció középpontjában állt belvárosi emlékművet erre a napra Batthyány/Nagy Imre Emlékmécses névre kereszteltük át, annak ellenére is, hogy a két mártírsorsú miniszterelnök politikai pályájának különbségével tisztában voltunk. De, ahogy mondani szokás, a dac, a csakazértis ösztönzött minket, a Grósz-kormány elleni tevékenység számára ez csak egy alkalom volt…
A Fideszből egyedül Orbán jelent meg, az új párt teljes vezetősége ezen a napon még nemigen merte megkockáztatni az újbóli konfrontációt a hatalommal – a márciusi Fidesz-alapítással sokan így is, úgy is kifutották a formájukat. És hát az sem kizárt, hogy jónéhányan valamelyik KISZ-gyűlésen vagy pártcsoport vitán szónokoltak a modernizálás érdekében. A Batthyány Emlékmécsesnél a szervezők, elsőrendűen a Szabad Kezdeményezések Hálózata aktivistái, tökéletesen megoldották a nyugati sajtó tájékoztatását – így, még a később történtek ellenére is, tökéletes biztonságban érezhették magukat azok a személyek (Fónay Jenő, Orbán Viktor, Csoóri Sándor, stb.) akik szinte felkínálták magukat a rendőri erőszaknak.

Tamás Gáspár Miklós és Orbán Viktor láthatóan jól felkészültek a ’jelenésre” – nem csoda, hogy az előadás oly’ fényesre sikeredett… (Később, nem véletlenül, éppen ennek a két fiatalembernek a fényképeivel volt tele a külföldi sajtó!) – ’Bátor, mindenre elszánt ellenállók!’ – ’Igaz hazafiak, valódi ötvenhatosok!’ – ilyen és hasonló címekkel megjelent tudósításokat olvashattak másnap Nyugat-Európában. Mosolyognunk kellett hetek múltán, hiszen az ’ötvenhatosok’ kivétel nélkül 20-30 éves fiatalokemberek voltak… Később a rendőrségi rabszállító autóba engem Orbán Viktor mellé tessékeltek be, mindkettőnk kezét hátrabilincselve. Viktor, mert már nem volt közönség, nagyon szótlan lett, feltűnően hallgatag. Később, a Szalay utcai rendőrségi épületben, ahová bevittek bennünket – Hodosán Róza, Kőszeg Ferenc, Vásárhelyi Antal, Csoóri Sándor, Tamás ’Gazsi’ stb. voltak a csapatban – Orbán ismét önmagára talált. Jogot hallgató emberként kérdésekkel, kérésekkel bombázta a fogdaőröket: ’Mikor adnak már nekem vacsorát?’ – Kis idő múltán azt követelte, hogy telefonálhasson menyasszonyának, mert nem tudja, mi történhetett vele… majd kikelt magából azt ordította: Legalább őt, egyedül, engedjék szabadon – mert lekési a vonatát, és akkor Pesten éjszakázhat!” /Cs. P. – a demonstráció egyik résztvevője/ Kronológia: A Fidesz szóvívői tiltakozó telexet továbbítottak Grósz Károly miniszterelnökhöz és Horváth István belügyminiszterhez a Nagy Imre kivégzésének 30. évfordulóján, Budapesten tartott békés állampolgári megemlékezés rendőri szétverése miatt. – Bayer Zsolt Fidesz-szóvivő június 17-én nyilatkozatot adott ki az előző napi rendőri beavatkozás miatt.

Otto von Lambsdorff vendégei

1991. május 11-én Fidesz-delegáció utazott Németországba – Orbán Viktor, Hegedűs István, Módos Márton, Urbán László, Bárány Anzelm, Edvi Péter és Bayer Zsolt részvételével, ahol is a küldöttség (így olvasható a hivatalos dokumentumokban) többek között tárgyalásokat folytatott Lambsdorff-fal, a liberális FDP elnökével illetve Hans-Jochen Vogel SPD-elnökkel. Nos, az alcsútdobozi milliőben felcseperedett fiatalember – aki az elmúlt közel két évtizedben is csak részben pótolta be azt az elmaradását, melyet sokan mások már a jó szülői házban megszereznek – kíséretével együtt harsány hahotára fakadt érkezésük másnapján, látva a vendégeknek megterített asztalt. A villásreggelinél ugyanis annyi “szerszám” volt látható, mint (Viktor szerint) egy műtőben a súlyos és komplikált operáció előtt… De ez lett volna a kisebbik baj. – A valóságos probléma ott kezdődött, mikor a német gróf a delegáció tagjaihoz szólva, beszélni kezdett. Nem ám úgy “echte” magyarul, hanem Goethe ékes nyelvezetén… A tolmács, akit Orbán delegációvezető csupán a haverság kedvéért vitt magával Németországba, lángba borult arccal fordult az Elnökhöz: “Te, Viktor, az a helyzet, hogy fogalmam sincs, miről beszél ez az ember!” Az ifjú liberális pártvezér – aki mint említettem nem a bravúros nyelvtudásáért vitte magával cimboráját a germánok földjére – a földije felé fordulva csak ennyit bökött ki: “Ennek nagyon örülök, barátom, csak azt nem tudom, hogy mi a sz..ról fogok én itt tárgyalni?” A szükséghelyzetben – amint arról később Bayer Zsolt beszámolt – végül is Lambsdorff gróf hozatott tolmácsot, “mi pedig ettünk és ismerkedtünk az asztalon csillogó-villogó szerszámokkal…”

“Az Isten óvja meg tőlük Magyarországot!”

Vass Éva: “Én, a FIDESZ-adminisztráció egykor volt titkára, úgy hiszem, valamennyire ismerem őket. Ebbe beleértve Orbán Viktor pártelnököt is, az ifjúdemokraták teljhatalmú urát. – Mi, akik ugyanolyan fiatalok voltunk, de nem tartoztunk a ’88-as Bibó-kollégisták soraiba, a legteljesebb bizonytalanságban éltünk, dolgoztunk az Országgyűlési Képviselők Irodaházában. Nálunk alig fiatalabbak, nem egy vonatkozásban jóval tapasztalatlanabb fiúk és lányok döntöttek sorsunkról, egzisztenciánkról. Ők jómódban éltek, ám bennünket, kiszolgáltatottakat szinte fillérekért dolgoztattak, ugráltattak – gyakorlatilag nem is vettek emberszámba. Egyedül nevelem gyermekemet egy újpesti albérletben. Mikor kisfiamat a műtétje után kihozhattam a kórházból, az orvosok azt javasolták, hogy néhány hétig én, az édesanyja, ápoljam, minél többet legyek mellette. Három hétig táppénzért, fél keresetért is vállaltam ezt az időszakot, hiszen nem nekem, hanem gyermekemnek volt rá szüksége… A kényszerszabadság után Orbán behívott a ’Fehér Ház’-beli szobájába. Hanyagul, hátradőlve fogadott, mindkét lábát – amint azt a filmekben is láthatjuk – az asztalra téve. Úgy, ott, rám sem nézve közölte: ők az ország szempontjából kiemelkedően fontos munkát végeznek, így nem engedheti meg egyetlen munkatársának sem azt, hogy mindenféle gyermekápolási ügyek miatt hiányozzak. Annyi időt sem hagyott, hogy megszólaljak s már közölte is: a továbbiakban nem tart igényt a munkámra. – Mire felocsúdtam a kábultságból, már a folyosó végéről kiabálta, hogy ne siránkozzak, ne panaszkodjak, az e havi béremet azért még kifizeti. Így lettem egyik napról a másikra, csak mert anya maradtam, munkanélküli, felesleges ember. Miközben dél körül lefelé ballagtam a lépcsőn, azt se tudva, hogy hová-merre menjek – eszembe jutottak azok a levelek, melyeket a választópolgárok, az ország lakosai küldtek a FIDESZ vezetőinek, többnyire Orbán Viktor elnöknek címezve. Eleinte még akadt egy-egy dicsérő levél, de később csak pocskondiázó sorok érkeztek. Sokszor remegve vittem be hozzá a napi postát, hiszen tudtam azt, hogy milyen hiú ember az Elnök magára és a pártjára. Fizetésem maradéka néhány nap alatt elfogyott, szó sem lehetett arról, hogy jogi úton támadjam meg azt az embertelen eljárást, melyet Orbán Viktor gyakorolt velem szemben. Katasztrofális helyzetemben a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálathoz fordultam, mert enni azért kellett a kisfiamnak. – Annyit még el kell mondanom a történetről, hogy a Vezér munkatársai – Kövér László, Deutsch Tamás és még néhány ott lebzselő – szótlanul nézték végig megaláztatásomat. Egyetlen fiatalember szólt csak vigasztalólag utánam, Fodor Gábor, mondván: ’Úgy látszik, a Viktor ma bal lábbal kelt fel…’

Mit mondhatok most, 1993 nyarán? Az Isten óvja attól Magyarországot, hogy ezek a hétköznapi élettől, a kisemberektől elrugaszkodott fiatalok valamikor is hatalomra kerüljenek!” (Vass Éva, Budapest-Újpest, 1993)