Budapest 2009 márciusában nem tudott ünnepelni, s erre nem az esős idő ad magyarázatot. A halálba táncoltatott országban a központi, múzeumkerti ünnepségre leginkább az eltáncoltatott március megjelölés illik, mert nem akadt szónok, aki méltón és emlékezetesen, a mához szólóan tudta volna felidézni a 161 évvel ezelőtt történteket. Nem az első eset, hogy táncban kell elbeszélni egy forradalmat, s bár lehet ennek is művészi értéke, de az élő szót semmi nem pótolhatja a magyarság márciusi vagy akár októberi ünnepén. Ahol pedig beszéd volt, azt a politika vezérelte, és a hivatalos közvetítésekben elhangzott szónoklatok nem érték el azt a színvonalat, amelyet bármely tisztán látó történelemtanártól elvárhatunk. A hivatalos rendezvények kritikája már meg is jelent az ellenzékinek mondott médiában, és a jobboldali csoportosulások is megkapták az elemzést a másik politikai oldalról, sajnálatos módon mindkettő igaz. A főváros „ünnepén” Demszky beszéde nem volt mentes gyűlöletkeltéstől, az alkalmon csak maga a város népe nem volt jelen, Gyurcsány zárt körben mondott szavai pedig nem először bizonyultak szánalmasnak és nevetségesnek. A jól tervezetten szétszórt jobboldali rendezvények közül azért kell kiemelni a tömegeket leginkább megmozgató Jobbikét, mert itt jött leplezetlenül elő, hogy magát a nemzeti ünnepet is egy nemzetellenes érdek, ízléstelenül az uniós kampány szolgálatába állította.

            Az ünnep egésze viszont pontosan megfelelt a hatalom érdekeinek, nem véletlenül terjedt el az a megfélemlítés, hogy a fővárosiak leginkább azt teszik jól, ha otthon maradnak. Provokációra és látszatcselekvésre így is adódott alkalom. Mibe kerül manapság egy nemzeti ünnep „európai színvonalú” megünneplése, annak anyagi oldaláról jobb nem beszélni. Ha bárki lélekben ünneplő magyarokat keresne az alkalmon, annak leginkább a mai országhatárokon kell túllépnie. Így volt ez Erdélyben, ahol azonban az emlékezőknek más keserűség adódott, ami a köztársasági elnöki látogatást árnyékolta be. Az elnöki látogatás, immár nem először történik Erdélyben, egyébként joggal megkérdőjelezhető a Felvidéken és Délvidéken élő magyarok által. Ha Sólyom a szétszakított nemzet összetartozását akarta volna erősíteni, akkor az elnöki ciklusa alatt évenként váltva a négy égtájra szakított magyarokat látogatta volna meg. Az erdélyi látogatás most úgy került hamis dicsfénybe, hogy az országhatáron történt esemény miatt jogos a felháborodás, ami a Sólyom iránti együttérzést növeli. Egy olyan elnökét, akinek egész működése elhibázott alapról indul, és mostani utazása is leginkább menekülés a honi problémák elől. Ha csak a 20 évvel ezelőtti márciusra gondolunk, amikor a szégyenteljes rózsadombi paktum aláírása történt, többek között elnöki elődje, Göncz Árpád által, akkor Sólyomnak bőven volna miről nyilatkoznia. Sólyom pedig e kérdésben máig néma maradt. Ugyanúgy hallgatnak a parlamenti pártok, pedig pártállástól függően akár a paktum mellett, akár ellene ki kellene állniuk. Hallgatás van, pedig az elmúlt évek eseményei, akár csak az utóbbi három évet nézzük, pontosan igazolják az abban foglaltakat. Ami a nemzeti szerveződéseket illeti, a paktum szerint akadályozni kell a jobboldali és szélsőjobboldali pártokat, ezzel szemben máig biztosított a volt kommunista párttagok minden büntetés alóli mentesítése és a megbízható volt kommunisták más pártokban való indítása a választásokon. Az 1956-os eseményeket pedig „mint a kommunizmus megjavítását célzó mozgalmat kell beállítani és csak azokat szabad szóhoz juttatni, akik ezt így értelmezik.”

            2009 az évfordulós megpróbáltatások éve lesz, ami most március idusával meg is kezdődött. Be kell vallanunk, a 20 évvel ezelőtti március nem hozta meg a várt rendszerváltást, a vértelen jelző pedig szó szerint mesébe illő. Következik az 56-os áldozatok újratemetésének 20. évfordulója is. 10 éve volt az ország NATO és 5 éve az uniós csatlakozása, ugyanennyi távra a rosszemlékű decemberi állampolgársági népszavazás. 2009 a nagy szembenézések éve, amivel a hatalom továbbra is szembekötősdit akar játszani.

            A mindenkori hatalom él  az ünnepek alattomos átrendezésének lehetőségével. Így volt ez a korábbi márciusokkal, amikor a március 15-öt szorosan követte két másik dátum, március 21. és a mesterkélt április 4. ünneppé emelése. E három dátum együtt adta a „forradalmi ifjúsági napokat”, legfőbb céllal a hangsúly elterelése a március 15-i nemzeti ünnepről. Nincs ez másként ma sem, amikor a hatalom célja a március elhalványítása és az új, kimondatlan jelszó beépítése: Arccal május 1. felé! Ez utóbbi immár nem csak a munkásosztály nagy, nemzetközi ünnepe, hanem ez Magyarország európai uniós csatlakozásának évfordulója, nem véletlenül választott dátum. Várhatóan lesz is bőven virsli, lufi és sok más az új ünnepre. Mindez persze nem öncélú, irány az európai parlamenti képviselőválasztás, majd 2011-re az ország uniós elnökségének előkészítése, reklámozása.

            Mi a teendő? – kérdezik sokan. Természetesen keresni kell a pozitív szerveződéseket, az ilyen kapcsolatok építését és az együttműködésnek azt a formáját, ami megakadályozhatatlan. Ez pedig a passzív ellenállás a további uniós törekvések, a leigázással szemben. Ennek első megfogható akciója, tüntető távolmaradás minden május 1-i ünnepről. A hovatovább nem létező munkásosztály is rájöhet a legnagyobb becsapásra, a korlátlan munkalehetőségeket biztosító unió valójában a növekvő létbizonytalanság kontinense. A munka nélküli munkásság ne ünnepelje május 1-ét! Az unió becsapásait saját bőrén érzők pedig ne fogadják el az újabb uniós beetetéseket, sem az europarlamentben, sem a soros elnökségben. További bizonyítékok következnek.
 

Dr. Nagy Attila
orvos, közíró