A címbeli kérdés hosszabban is feltehető: Van-e egyetlen olyan nap a mai magyar valóságban, amely értékén kezeli kultúránkat? Ennek megválaszolásához nem elegendő a haldokló Magyar Kultúra napját felemlegetni, de érdemes néhány hazai és az összehasonlítás kedvéért nemzetközi példát is idézni. Gondolatébresztőnek mindjárt Debrecen szolgál, ahol a híres Kollégiumban egykor Kölcsey is tanult. 2009. január 22-én, a Himnusz születésének emléknapján Debrecenben a Kölcsey Központban holokauszt kiállítás van. A jelenkor Magyarországát ismerve ez nem meglepő, az utóbbi években országszerte is meghaladta a holokauszt megemlékezések, kiállítások, siratások és méltatások száma a Kölcsey Himnuszával foglalkozó alkalmak számát. E számbeli összehasonlítás minden egyéb eszmefuttatásnál meggyőzőbb. A nemzetközi háttér pedig oly módon került előtérbe, hogy a karácsonykor kezdődött izraeli népirtó bombázások, az orosz-ukrán gázvita a fizikai erőszakkal fenyegetően szintén elhomályosították Himnuszunk mondandóját. A bombázások karácsonyi időzítése, majd a jelenlegi tűzszünet pedig oly módon van kapcsolatban a kultúrával, hogy a napokban zajló Obama elnöki beiktatás idejére hallgatnak a fegyverek. A négynapos ünneplő show-műsor láttán pedig az egész világ megtapasztalhatja, miféle kultúra irányába halad a világ. Ha az elmúlt napokban megtudtuk azt is, hogy az apróka Izrael miként utasítja viselkedésre az óriás Egyesült Államokat, akkor a háború szüneteltetésének időzítése sem meglepő. A kétoldalú kapcsolatban ugyanis kényelmetlen lenne arra gondolni, akár Obamának arról szólni, hogy a tűzijátékos ellenvalóság-show hátterében bombázások is folynak. A világ népeinek évek óta azt a kultúrát kell nézniük, ahol a himnuszban ezt éneklik: „… a bástyák fölött figyeltünk, hogy oly büszkén lobog /És a rakéta vörös fénye, a bombák robbanása /Mutatta az éjben, hogy zászlónk még fenn lobog.” Hangvételben összehasonlíthatatlan sorok Kölcsey Himnuszának bármely gondolatával.

     Debrecenben Kölcsey egykori lakóházának helye most üresen áll a Nagytemplomtól néhány száz méterre. A hely nemrég parlagfüves volt, majd a gyomok ellen kőtörmelékkel öntötték le. A Magyar Nyelv Házát lehetett volna ide felépíteni, de a valóságban még egy Kölcsey emléktáblára sem futotta. Ígérték, hogy kopjafa fog állni az emlékhelyen, ami ugyancsak kevés lenne, de még az sincs. Van viszont wellness-központ a szomszédos négycsillagos szállodában, melynek tetőtéri uszodájából éppen ide és a Kollégiumra látni…

A Kölcsey Központban a holokauszt kiállítás csak hab a tortán. Vannak és voltak más megtévesztések is. Volt egyszer egy Leonardo-kiállítás, országos reklámmal, ennek alapján nem csekély érdeklődéssel, de… Senki nem írt arról, hogy ennek belépődíja 3200 forint volt. Érdemes összehasonlítani a Louvre (átszámítva) 2200 Ft-os, vagy a Müncheni Képtár 1200 forintos díjával. A különbség pedig sokszoros: Debrecenben úgyszólván a semmiért (és a mai magyar fizetések és árszínvonal mellett) kellett fizetni a 3200 forintot – a semmiért. Debrecenben ugyanis nem Leonardo kiállítás volt, ahová a mester alkotásait gyűjtötték volna össze, mindössze egyetlen apró eredeti rajza volt kiállítva. Az összes többi „műtárgy” makett volt, ami ha megsemmisül, bármikor pótolható. Nagy reklám, nagy ló, így került a múzeum előtti térre Leonardo Kolosszusa – természetesen műanyagból. Afféle utaztatás Japánból New Yorkba, amit félúton Debrecenben is összeraktak a nagyérdemű ámulatára. Kevesen vették észre, hogy a ló szobra még azzal a rajzzal sem volt azonos, ami a MODEM falán a kiállítást hirdette. Felesleges volt tehát a sokmilliós biztosítás is. Párizsban, Münchenben a töredék belépti díjért felbecsülhetetlen műalkotások százait mutatják be. A forintértékeket ismét csak az objektív meggyőzés kedvéért idéztem. Fontosabbak a számokkal nem mérhető visszaélések. A kiállításnak otthont adó MODEM igazgatója nem művészeti szakember, mindössze filozófus, mégpedig egy erős marxista, és a francia forradalmi  hagyományokra büszke egyetemi intézetből. E csalás olyan szintű, mint a közismert „takarítónőből igazgatót”, vagy a „segédmunkásból elnököt” csináló közelmúltbeli politika. Maga a MODEM sem múzeum, ahol tudományos munka folyna és tudományos munkatársak lennének, hanem ez a politikát láthatatlan szálakkal kiszolgáló intézmény. Ennek rendszer-biztosa maga az igazgató, megerősítésül álljon itt a legutóbbi Alföld Konferencián, Békéscsabán elhangzott előadásának összefoglalója. Címe, ami e cikk címválasztásával is kapcsolatban van: Milyen szerepet tölthet be az Alföld szívében megnyílt MODEM a vizuális művészetek paradigmaváltásának kontextusában? Már ebből is sejthető, hogy mondandója nem az Alföld művészetéről szólt, pedig a szekció témaválasztása így szólt: Kultúra és identitás az Alföldön. Az előadás másfajta propagandát szolgált: „2006 őszén egy világszínvonalú, közel ötezer négyzetméter alapterületű képzőművészeti központ nyílt Debrecenben. A MODEM elmúlt kétévi működése számos gyakorlati és elméleti tanulsággal szolgált. Előadásomban ez utóbbiak közül elemzek egyet. A MODEM nem csupán geopolitikai helyzete és technikai-műszaki adottságai okán formál jogot a művészeti kánon alakítására, hanem mindenekelőtt elvi és elméleti megfontolásokból. Ezek a napi gyakorlatban szükségképpen implicit módon jelentkeznek – emiatt is fontos a mögöttük lévő stratégia átfogó, közérthető kifejtése. Előadásom messziről indul. Röviden bemutatom, hogy a XX. században paradigmaváltás történt a művészetben általában. Számba veszem ennek legfontosabb karakteres kifejezőit: a művészeti alkotás önképének radikális megváltozását, a műalkotások értelmezésének átalakulását, a műélvezet, befogadás megváltozását, valamint a művészet társadalmi státuszának módosulását.”  Ami a paradigmaváltást illeti, ennek legutóbbi jelszavai „Éljen és virágozzák a szocializmus!”, majd pedig „Viruljon a posztkommunizmus, éljen tovább a proletár nemzetköziség!” voltak. Az előadás nem az alföldi művészetről szólt. A magyar Alföld a jelenlegi ország területének egyik fele, ahol az emberek a földből éltek, megéltek és dolgoztak, csakis ebben a létben és kultúrában gyökerezést lehetne alföldi művészetnek nevezni. Amit a jelenlegi filozófus igazgató képvisel, az nem más mint a globális kulturálatlanság ráerőszakolása mindennapjainkra. Mindez a média üzemágainak teljes igénybevételével történik, kortünetként Debrecenben, a Kölcseyről elnevezett kulturális és művészeti központban. A szellemi leigázás csak a kor tükre, ami a Magyar Kultúra napján még inkább égbekiáltó.

Dr. Nagy Attila
orvos, közíró