 |
HÍRHÁTTÉR |
|
|
|
|
|
HÍRHÁTTÉR |
|
|
|
|
Jobb- és baloldaliság
Tisztelettel a Hírháttér multimédia szerkesztőinek és olvasóinak! Nem posztunk, csak lehetőségünk a mai világban intuicióink megnyílvánításait a fényt – a kutatók, keresők számára az egykori adeptusok (hermetikus tudású) bölcseleteit átérezve és értelmezve, tudásukból a köznek adva, feljegyzéseiket írásainkban megnyilvánítani. Ezért az Európai választási lehetőségek előtt három nappal, levezetném a tradícionális jobb oldal szemléletét, mint spirituális és politikai útmutatót.
- a spiritualitás, vagyis az az eszköztár, eljárás és út, mely az ember önmeghaladását önmaga végső Isteni totalitása irányába lehetővé teszi: - valamint a legtágabb értelemben vett politika, vagyis az ember hierarchikus társadalmi és állami struktúrába való rendeződése. Míg az előbbi a szabadság jegyében áll hiszen végső célja minden feltételhez kötöttség meghaladása: - az, hogy az ember önmagát feltétlen léttotalitásként – abszulutumként – ismerje fel. Addig az utóbbi a Rend jegyében áll, amely az égi világ földi tükörképe és leképeződése, s amelynek az a feladata, hogy az ember világa számára mind kollektív, mind pedig individuális szinten egy olyan keretet biztosítson, amely lehetővé teszi az Isteni principiumaokkal összhangzó életet. Mert a földi Rendnek minden tekintetben az égi Rendbe kel harmónikusan beilleszkednie: - vagy másképpen kifejezve, mert a társadalom normatív céljának mindig egybe kell esnie az egyén normatív céljával: - a kollektívum normatív céljának mindig azt kell szolgálnia, ami az individuum normatív célja. És ez mindig meg is történik: - mert ahogy az ideális, tradícionális társadalomban mindent átölel a szakralitás, úgy az „ideális” modern társadalomban mindent átölel a fogyasztás. Az archaikus kor, vagy általában véve a tradícionális ember kora szinte öntudatlanul és minden nemű külön tárgyiasítás nélkül élte azt., amit a szó eredeti értelme szerint jobboldaliságnak lehet nevezni. A mai értelemben vett baloldaliság ellenben alig idősebb néhány száz évesnél: - már csak a Tradíció felbomlásának kései időszakában jelent meg, hogy aztán megjelenésétől fogva egyre nagyobb dominanciára tegyen szert a relatív és aktuális politikai centrum fokozatos balra tolódásának formájában. Ez a balra tolódás még most is folyamatban van – annak ellenére, hogy ma minden számottevő párt szinte bal oldali. Az, amit ma jobboldaliságnak tekintenek, vagy az a párt, amely jobboldaliként határozza meg magát, tradícionális szemszögből csak nagyon relatív értelemben tekinthető jobb oldalinak. Vonatkozik ez a mai parlamentális jobb – és szélsőjobb oldalra éppúgy, mint a XX. Század első felének szélső jobboldali mozgalmaira, - ezek ugyanis, ha nem is ugyanannyira, de oly mértékben voltak illetve vannak szennyezve baloldali eszmékkel, hogyha az abszolult jobboldaliság és az abszolult baloldaliság között jelölnénk ki a helyüket, mindannyian közelebb esnének a baloldali végponthoz. Ami tehát a tradícionális értelembe vett jobboldaliságot illeti, ez egyáltalán nem azonosítható azzal, amit ma „jobboldaliság” alatt értenek – de nem azért nem azonosítható, mert kevésbé, hanem mert sokkal inkább jobboldali: - baloldali eszmék által szennyezetten maximális jobboldaliság. A jobboldaliság nem azok közé a kvalitások és értékek közé tartozik, melyek optimálisan ideálisak, hanem azok közé, amelyek maximálisan ideálisak. A jobboldaliságnak nincs és nem is lehet szélsőséges változata. Amit ma mégis „szélső jobboldaliságnak” neveznek, az , ha egyáltalán bármely értelemben is szélsőséges, nem jobboldalisága miatt szélsőséges, vagyis nem azért, mert jobboldali értékek képviseletét túlzásba viszi, hanem egyéb okok miatt (agresszív bal oldal-ellenesség, erőszak, populizmus, demagógia, stb.). Mik a maximális jobboldaliság kritériumai? Negatív értelemben a baloldaliság eszmei alkotóelemeinek elutasítása. Legyen az a mennyiség uralmát társadalmi téren megnyilvánító demokratizmus, vagyis a népfelség elve, amely éppúgy manifesztálódhat polgári demokráciaként (csőcselék uralomként), mint kommunista diktatúrakén (mely utóbbinak kis hatékonysága és az előbbihez képest már-már konzervatív volta miatt el kellet tűnnie a politikai porondról.) – Legyen az a szocializmus, ami nem egyéb, mint egy társadalmi szintű humanizmus. Vagyis a társadalom önmagára irányulása, egyfajta „szociálnárcizmus”. Legyen az a nacionalizmus, internacionalizmus amelyek a régi rend felbomlasztásának: - illetve egy új ellenrend megvalósításának egymásra épülő fokozatai. – Legyen az az egalitalizmus, amely az individuumokat diszkvalifikálja, vagy a liberalizmus az egyetemes értékfosztás elmélete, és gyakorlata, amely az eszmékkel teszi ugyanezt. S miközben meghirdeti az eszmék szabad versenyét, a kívülálló rendező pozícióját magának tartja fenn. Legyen az a forradalmi ideológia, amelynek az alapelve az, hogy ha két tényező hieralhikusan egymás alá illetve, egymás fölé rendeződik. akkor a magasabban álló okvetlenül elnyomja, kihasználja és kizsákmányolja az alacsonyabban állót, s ezért az utóbbinak – forradalmi erőszakhoz – kell folyamodnia, hogy lerázza magáról az előbbi ideáját. Legyen az számtalan szinten és változatban megjelenő relativizmus, amely önmaga igazságán kívül minden igazságot relativizálni akar. Legyen az a racionalizmus, amely akkor jön létre, ha merőben instrumentális, kizárólag „a hogyan?” kérdését ismerőt és lényegét tekintve végrehajtó ész (ratio) lerázza magáról a részt mindig az egészben látó és a „mit?” és a „miért?” kérdéseiben egyedül kompatens szupracionális értelemben (intelektus) „bilincsét”. Vagy önállósul, vagy egyenesen szupracionális erők szolgálatába szegődik. - Legyen az a baloldaliság mindkét alapformájától elválaszthatatlan szekularizált messianizmus, vagyis az utópizmus, amely minél szisztematikusabban dolgozik a „Szent Cél” elérése érdekében. Annál inkább leplezni igyekszik a „történelem végének” voltaképpeni természetét. Valamint azt a gyászos szerepet, amelyet abban az – utolsó embernek – szán. – Legyen az az önkiszolgáló vallásosság, ami nem az ember felemelkedését, hanem a vallás szintjének folyamatos degradációját jelenti. – Legyen az a modern ember által ismert egyetlen ciklusnak: - a termelés és fogyasztás mókuskerekének egyre vadabb irama kényszerítése. Végül ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a baloldaliság mindkét alapformája kéz a kézben jár a materializmussal, mint tételes nézetrendszerrel, (szociáldemokratizmus), illetve materialitással, mint mentalitással (liberalizmus). De a baloldaliság megnyilvánul pszihológiai szinten is: - hiszen amikor ma rendre arra irányul minden, hogy az ösztönök felszabaduljanak és uralkodó pozícióba jussanak, a gátlások megszűnjenek, a vágyak további növekedése újabb kielégüléseket keressenek, akkor valójában nem más történik, mint hogy aminek alul és rabságban a helye, feltörni és uralkodni engedik (az egyik legrettegettebb szó a modern baloldali posztfreudiánus ember számára az elfojtás). Ez a pszihológiai elv, amely a huszadik századi lélektan alapjává vált, nem más mint a baloldaliság behatolása a lélektani szférába. A baloldaliság minden esetben annak a konjuktúrának a politikai értelemben vett meglovaglása, amelyek irányultságát a kali-yuga (sötét kor) szabja meg. Vagyis nem ő ad irányt a változásoknak, mint ahogy egyes teokratikusai vélik, hanem csak kiszolgál egy vak mechanizmust. Általában véve a baloldaliság, legalábbis liberális immár egyedül progresszív változatában – szereti a dolgokat önmaguk által rendeztetni. Vagyis bizonyos laza keretek között szabadjára engedi őket („önszabályzó rendszerek” – laissez faired). Ami természetesen minden területen legyen a gazdaság, kultúra vallás, stb. – egy folyamatos inflálódást, mivellálódást, értékvesztést eredményez. Ha azonban ez a folyamat nem a kívánt gyorsaságú, vagy az adott kategória már elérte természetes létszintjét és további sűlyedése önmagától már nem várható, gyakran olyan elvek alapján igyekszik „rendezni” – dezorganizálni! – őket, amelyek alattuk vannak és további alászállásukat eredményezik. Tehát pozitívan megfogalmazva a tiszta jobboldaliság egy olyan világképből indul ki amelynek a csúcsán Isten van, és az élet minden területét analógikus módon, illetve leképezések révén úgy próbálja meg rendezni, hogy összhangba legyen a principium principiumával. (Hogy miképpen a mennyben, úgy a földön is..) Az alsót mindig a felette lévőhöz igazítja, a felette lévőt, pedig az a felett lévőhöz, így egészen a Legfelül Lévőig, amely végső fokon mindent meghatároz. Ily módon a jobboldal principiálisan teokratikus. És ez az Isteni uralom monarchikus és arisztokratikus (rendi) átmeneteken keresztül valósul meg. Az ég és a föld metszéspontjában áll a király, a par excellence ember, akiben a nem adottságként, hanem lehetőségként értelmezett ember–ség beteljesedett és aki annak a központi principiumnak a megtestesülése, amely az egész „ég alattit” áthatva mindenütt az adott területnek megfelelően specifikus módon nyilvánul meg.pl. (Jézus) Az Államot és az Egyházat, másképpen megfogalmazva a profán és a szakrális szférát a jobboldaliság nem választja szét, hiszen légyegét tekintve mindkettő ugyanazon végső Pont felé mutat, amelyből ered. A tradicionális társadalom jobboldali berendezkedésének alapszava éppen ezért mindig is a Rend volt. – És a Rend mindig egy felsőbb principium, egy felsőbb rendező elv alapján rendeződő rend. A Tradíció tudatában volt és van annak, hogy a népnek, avagy a tömegnek nem a szabadság való, hanem a Rend. A tömeget nem számbeli túlsúlya, hanem tehetetlensége teszi tömeggé. A tömeg az, amit „mozgósítani” lehet. Ennek a Tradició lényegében mindig is tudatában volt. Tudatában volt annak, hogy a tehetetlen és tehetetlensége által mindig sűlyedésre hajlamos népet és tömeget felülről kell tartani. És magától értetődik, hogy ha a Rend fenntartó ereje meggyengül, vagy megszűnik, a tömeg saját súlyának tehetetlenségi ereje folytán sűlyedni kezd (ez a nép ereje és saját tehetetlenségi nyomatéka). Ezért van az, hogy a tradícionális népek a szekuláris kultúrával találkozva szinte azonnal zülleni kezdenek és tönkre mennek (lásd: magyarok): - mert elszakadnak azok a kötelékek, amelyek relatíve magasban tartották őket. Azonban ezt a puszta „elengedettséget”, amely a tradicionális és a modernitás közötti átmeneti időszak jellegzetessége volt, a modern, még inkább pedig a posztmodern korban külön alászállító erők aktivizálásával tetézik (echelon). Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a tradicionális világ elutasította volna a szabadságot. Ellenkezőleg: - az csak a tradicionális világban kapta meg igazi méltóságát, illő rangját. A Szabadság, mint képesség és erény a kevesek, a kiválók kiváltsága volt. Míg a Rend: mindenki feladata. A régi ember tudásában volt annak, hogy a Szabadság nem demokratizálható, mert egy magas kvalitásokhoz kötött a szó eredeti értelmében vett virtust, vagyis férfias erélyt – erényt nem lehet mintegy kiosztani. A Szabadság nem adottság, amit biztosítani lehet az emberek számára, hanem kivívandó képesség. Sem a szakszervezet, sem a parlament, sem a nőmozgalom nem harcolhat ki szabadságot senkinek – mert az a szabadság, amit biztosítanak, sosem valódi szabadság. Akit fel kell szabadítani, az a szolga, és a szolga felszabadulva is szolga: - felszabadult szolga. Csak a győztes szabad, csak az, aki képes uralkodni és mindenek előtt képes uralkodni önmaga felett! Mert ahogy minden megismerés alapja az önismeret, éppúgy minden uralom alapja és betetőzése is az önuralom. És az uralom nem csak a Szabadsággal, hanem a Rendel is szoros kapcsolatban van. A Rend választása már magában is a Szabadság felé mutat, vagyis a szabadság irányába megtett komoly lépés. Mert a Szabadság csak a Renden keresztül csak a beteljesített, maximalizált Rend meghaladása révén érhető el. Esztelen dolog volna arra gondolni, hogy a Szabadság erő és hatalom nélkül – éspedig személyes erő és személyes hatalom nélkül – megvalósítható lenne. Hasonló képen esztelenség volna úgy vélekedni, hogy más, mint a magasrendű, szabad lehet. Az alacsony rendű éppen azért mert esszenciálisan mindig még a politikai hatalom csúcsán is lent van, sosem lehet szabad. Mert szabad csak az lehet, aki fent van, és uralmat gyakorolni is fentről lefelé lehet. Amit a modern baloldali – liberális tömegek ismernek az valójában nem szabadság, hanem felszabadulás és elszabadulás (emancipatio). A fel és elszabadulás nem személyes erő és győzelem eredménye, hanem a korlátoktól való megfosztottságé, amelyet viszont valóban véghez vihet egy külső intézmény is. A szabadsághoz erő kell: - az elszabaduláshoz éppen ellenkezőleg: - gyengeség, elengedettség. A tömegnek nincs tartása ugyanis mindig egy belső reguráló kell, soha nem tartja magát, hanem felülről tartják. Önmagát természete szerint mindig elengedi a tömeg. Ezért amikor a Rend tartó és fenntartó ereje megszűnik a tömeg az elengedettség állapotába kerül. Ez a fel és elszabadulás. A tömeg mindig akkor érzi úgy, hogy szabad, amikor fentről elengedik és végre átengedheti magát önön súlya lehúzó erejének, a mindig alulról felfelé ható, de fentről lefelé húzó ontológiai tömeg-vonzásnak A tömeg szabadság tehát nem az önön tehetetlenségi erejét legyőző ember szabad emelkedésének szabadsága, hanem a szabadesésben lévő ember szabadsága. S ily módon az, amit ma szabadságként dicsőítenek diametrális s ugyanakkor parodisztikus ellenképe a valódi szabadsága. A modern baloldali ember eszenciális vonzalma a rabság iránt és irtózása a valódi szabadságtól jól látszik abból, hogy ma a régi korokat azért tartják a rabság és a szolgaság korának, mert a modern ember azokkal azonosítja magát bennük, akik alávetettek és nem azokkal akik urak és szabadok voltak. Ezért a mai liberális polgár a felszabadított rabszolga szellemi leszármazottja - mint ahogy az nagyon is szembetűnő a modern demokratizált tömegember haszonleséssel párosul rabszolga szelleméből. Hogy mennyire nem a szabadság az, ami a modern ember modern létformáját áthatja az abból is látszik, hogy a szabadságot szinte kizárólag a választás szabadságaként, avagy politikai összefüggésben – szabad választásként értelmezi. A választás szabadsága ugyanis mindig arra esik, ami számára a legnagyobb anyagi jólétet ígéri vagy biztosítja. Vagyis a választás szabadságában a szabad választás abba az irányba történik, amelyből a legnagyobb materiális erő vonzza az embert. A modern liberális szemlélet által futószalagon gyártott „homunkuluszok„ választási szabadsága egyébként is alig haladja meg annak az embernek a választási szabadságát, aki a harminc napos elzárás vagy a százezer forintos pénzbüntetés között választhat – szabadon. Ami pedig a politikai választásokat illeti a liberális demokráciában a folyamatok irányítása nem a rendkívül kicsiny mozgástérrel rendelkező, a politikai frontális zónáját mondhatni personáját képviselő pártok és politikusok kezébe van, hanem saját kilétüket gyakran homályba rejtő háttérerők kezében (Nagy Babilon). – Legyenek azok különféle rendű és rangú pártok fölötti érdekcsoportok, amelyek „fentről” érvényesítik akaratukat, vagy az úgy nevezett „véleménycsinálók”, akik lentről a közvélemény alakításán keresztül teszik ugyanezt. Puszta színjátékká téve ily módon azokat a „demokratikus választásokat”, amelyek már e nélkül is a diszkvalifikált ember szabadságának illúzióját hivatottak szolgálni. Egyszóval nem a szabadságot választja a rabsággal szemben, nem a kisebb rabságot a nagyobbal szemben, nem a nagyobb szabadságot a kisebb szabadsággal szemben – hanem azt, ami egyre materiálisabb igényeit kielégíti és egyre jobban beleágyazza a kiszolgáltság = kiszolgáltatottság függőségi rendszerébe. Tulajdonképpen nem is az a baj, hogy a választás szabadsága az „urak” közötti választás szabadsága, hanem az, hogy ami választása révén a választó urává vált, annak valójában szolgálni kellene őt. Amikor az ember az embernek való alávetettségből a dolgoknak való alávetettség irányába halad, vagy amikor a dolgok átlelkesítését (animizmus) a lelkek eldolgosítása (indusztrializmus) helyettesíti. Hogy kik a hitványak? Nos, a modern időben a hitványság csalhatatlan jele az, amikor az ember önön aktuális állapota és valamely magasrendű állapot avagy lehetőség közötti feszültség ellen fellázadva az utóbbi magasrendűségét elvitatja, elhazudja „parlamentálisan kifejezve” elinterpellálja, s azt saját szintjére szállítja le (és ilyen módon az emelkedésnek még az esélyétől is megfosztja magát). A régi korok hitványai - ezzel is bizonyítva magasabbrendűségüket mai utódaikkal szemben – képesek voltak együtt élni a feszültséggel és saját emelkedési tehetetlenségükkel, ellenben a mai hitványak demokratikus – méltóságukból – kiindulva a régi forradalmi erőszak egy sajátos formáját gyakorolva saját szintjükre rántják le azt amit maguk fölött látnak. De vajon miféle reménye lehet nem a szabadság elérése és nem önmaga, hanem egyszerűen csak a közönségesség meghaladásának annak, aki nap mint nap milliók és milliók oldalán közönségessé teszi önmagát? Vajon van e hatékonyabb eszköze az embernek önmaga közönségessé tételének annál, mint ugyanazt nézni, hallgatni, olvasni, csinálni – egyszóval ugyanazzal a „kulturális” táplálékkal élni, amivel a globalizált felszabadított rabszolga mentalitását és materiális céljait egyazon ügyért a jólét illúziójáért táplálja és élteti? Amikor a modern spiritualitás idegenkedik mindenféle politikától, sőt lenézi azt, s úgy véli, hogy a spiritualitás és a politika, a szellem és a hatalom összeférhetetlen, akkor valójában egy nagyon veszélyes útra téved. Mert az appoliticitás – ha csak a politikum differenciálatlan elutasítását nem előzi meg egy éles differenciálás – szinte törvényszerűen a mindenkori uralkodó politikai háttér sugárzásának való kiszolgáltatottságához vezet. S ez a jelen történelmi pillanatban immár Magyarországon is a minden érték szétmállasztására irányuló agresszív szélsőliberális indifferentizmus, amely a radikalizmust kizárólag önmaga számára tartja megengedhetőnek. Megfosztva ily módon minden szemléletet önön radikszától, gyökereitől, és egyúttal saját forrásával való eleven kapcsolatától (ami mindig az adott organizmus lassú elsorvadását eredményezi). Magától értetődik, hogy az a spiritualitás amely a politikai háttérsugárzás égisze alatt jön létre, minden ízében magán fogja viselni annak jellegzetességeit – és el fogja veszíteni mindazon sajátosságait, amelyek a tradicionális korban a spiritualitást azzá tették, ami, és amelyek minden körülmények között azzá teszik ami. A modern szeudo-spiritualitás embere ennek megfelelően már nem a heroikus szellemi küzdelmet választja, hanem homályos és körvonalazatlan erők szívó hatásának engedi át magát. – Már nem a magasba tör, hanem szeretné átengedni magát valaminek - hogy pontosan minek, azt ő maga sem tudja. Így aztán semmi meglepő nincs abban, hogy ennek a minden ízében férfiatlan önkiszolgáló konzumspiritualitásnak a -meditációja- már nem a szellemi úton járó régi ember „királyi küzdelme” hanem valójában relakszáció. A modern koré a „dicsőség”, hogy a csak legkiválóbbak számára gyakorolható meditációt a mindenki számára hozzáférhető kikapcsolódás egyik mentális formájává változtatta. És jól tudjuk, hogy amikor egy magasabb, megtartó létösszefüggéseiből mások által kiszakított minden ízében elanyagiasodott – elnehezedett! – ember a baloldaliság spirituális területen megjelenő direktívája értelmében „elengedi magát”, akkor süllyedésének csak a legalsó pont szab határt.
Tisztelettel: HÍRHÁTTÉR MULTIMÉDIA A Hírháttér kapcsolódó
anyagaiból: 2009-05-05. -
Egy háttérhatalmi vezető reális
önéletrajza
2009-03-26. -
A sasok is angyalok HÍRHÁTTÉR
- Háború az Emberiség ellenségeivel szemben!
|
 |
Kapcsolat: azoknezo@citromail.hu |
 |
 |
A
tradícionalitás komplex szemlélet, mely felöleli az emberi lét
minden aspektusát és szintjét – mégis azt lehet mondani, hogy a
tradíciónak, mint a régi ember világlátásának és a
tradícionalitásnak, mint a mai, ámde a modernitással oppozicióban
álló ember szemléletének két pillére van:
2009-04-10. -
2009-06-06. - 
2009-06-07. -